2015. december hónap bejegyzései

Karácsony

„Kis Karácsony, nagy karácsony“ mit is kívánjuk egymásnak? Áldott, boldog, békés ünnepet, és persze sok szeretetet. De vajon így is gondoljuk, így is érezzük, vagy csak megszoktuk a jól ismert szöveget és hát ugye ezt illik mindig mondani, képeslapra e-mailbe megírni minden ismerősünknek. Jól hangzó, okos, bölcs tanácsok is elhangzanak ilyenkor. Ne a karácsonyi ajándék legyen a fontos, hanem az, hogy együtt vagyunk szeretteinkkel, gondoljunk a szent estét egyedül töltő embertársainkra is, adakozzunk és tiszta szívvel szeressünk. Szeressük a plázában hömpölygő tömeget, türelmes álljunk sorban a piacon az elmaradhatatlan halért, töprengjünk jó sokat éjjelente azon, hogy vajon jó lesz a nagyinak a kardigán, a gyereknek pedig nem lesz- e nagy a fejére a szörmesapka, sebaj, a fülénél már nem fog lejjebb csúszni. Eszünkbe jut-e ilyenkor Szent Ferenc, aki mindenét odaadta a rászorulóknak? Sajnáljuk-e a fenyőfákat, amikor a meleg szobában szomorúan álmodnak az erdő békéjéről, a kellemes hűs levegőről és bánatukban hullatni kezdik tűleveleiket.

Idén gyökeres fát vettem a faiskolából. Lassan szoktattam a kb. 80 cm-s kis fenyőt a benti hőmérséklethez. Mindig egy helyiséggel beljebb költöztettem, öntöztem és sokat simogattam. Családtagnak számít nálunk, még nevet is kapott, Ubulkának neveztem el. Bár kertünk nincs, de remélem ha túléli ezt a karácsonyt, akkor talán a folyósón fog tovább díszelegni és ha az ottani klímát sem bírja, akkor majd valakinek a kertjébe fog kerülni, ahol sokszor meglátogathatjuk őt.

Idén sem volt nálunk ajándékozás, nem erről szól a karácsony. De mégis kaptam ajándékot a Duna Televízió jóvoltából. Karácsony előestéjén vetítették Déry Tibor és Makk Károly filmjét. Már nem először láttam, de mindig új oldaláról mutatja meg magát nekem. Idén eldöntöttem számomra az összes eddig látott film közül első helyre lépett elő. Köszönet a színészeknek, akiknek a játéka csodálatos élményt nyújtott a számomra. Olyan nívós, olyan csodálatos alakítások születtek ebben a filmben, amelyeket sehol máshol nem láttam. A drága Darvas Lili, olyan meghatóan, lélegzet elállítóan volt a fiát váró idős édesanya, akinek már csak a fiatalkori emlékei, a fekete ripsz-szalag, a menye virágai és János „Amerikából“ írt levelei jelentették az egyre halványuló lángot életében. Darvas Iván alakítása szavak nélkül is hitelesen nyújtotta a megalázott, szerelmétől elszakított, szerencsétlen sorsú értelmiségit. Megtört, bánatos tekintetével, a régen látott város újra felfedezésének érzésével, az édesanya elvesztését is elfogadó szerencsétlen embert siratta a budai táját áztató tavaszi zápor. A cselédszobába kényszerült, újra egymásra találó szerelmesek mozdulatai, csendes most már örökké egymáshoz tartozó érzése mindennél többet adott nekem ezen az estén. A film megmutatta nekem és talán remélem másoknak is az igazi szerelemet. Törőcsik Mari alakítása olyan magaslatokat ért el, hogy talán a „Nemzet Színészei“ között és az égi társulat tagjai között sem találok hozzá hasonlót. Egyszerűsége az erőssége. Keresetlen, természetes játéka, gesztusai az emberi természet, a lélek hihetetlen magasságaiba és mélységeibe engedett belépni. Most ünnepelte a színházat, a művésznőt szerető népes közönség Törőcsik Mari 80. születésnapját. Most így talán még nem késő nekem is sok szeretettel, rajongással köszönteni.

Ma jutott az eszembe, hogy 2013. őszén az Art-Magic Kiadónál megjelent egy antológiában (Selyembe szőtt álmok) egy írásom „A Luca széke“ címmel, amely egy karácsonyi történet. Ezt a történetet úgy írtam, miközben a gépemen egymásután sorjáztak a szavak, a mondatok, hogy közben a drága Törőcsik Mari hangját hallottam, mintha ő diktálta volna nekem a történetet. Azóta is, ha valahányszor a kezembe kerül a könyv és elolvasom a

novellámat, mindig az ő hangját hallom. Köszönöm most neki és remélem még sokáig hallhatjuk kedves hangját mindannyian. Most pedig átadom valamennyi olvasómnak, remélem, hogy ők is meghallják a csodát a művésznő jellegzetes hangját:

„Olyan sokszor hallottam egy érdekes mondást a gyerekkoromban amikor nagyanyáméknál nyaraltam, hogy már fel sem tűnt a furcsasága, olyan volt mintha azt mondták volna: – ,, na megállj te haszontalan”. Pedig hát nem ezt mondták hanem a kíváncsi gyermekeket azzal ijesztették, hogy: –,, Ne legyél kíváncsi, mert úgy jársz mint Piros a Luca székén ! “–

Ilyenkor gyorsan szétrebbenünk, és tudomásul vettük, nem a mi gyermekfejünknek való dologról esik szó, és hogy ki is volt az a Piros és hogy is járt nem nagyon érdekelt, hanem én is szaladtam a többiekkel a mezőre, vagy a Tisza partra kavicsokat ugratni. Csak sok-sok évvel későbben fejtettem meg a különös mondás eredetét, a falu talán legöregebb nénijétől Sári mámitól.

Úgy mesélte nekem, hogy azon a karácsonyon igazán furcsa dolog történt a kis Tisza melletti faluban. Az az év egyébként is sorozatos balszerencsét hozott a falu lakóinak. Tavasszal kiáradt a Tisza, még a lakók életét is fenyegette, nyáron viszont rettentő aszály volt, minden kiszáradt. Ősszel pedig a szőlőt támadta meg valamilyen betegség, még szüretelni sem igen tudtak. Az állatállományt sem kímélte a balsors, száj- és körömfájás tizedelte meg őket. 1920. évet írták akkor, a háborúban megrokkant emberek borzalmas életkörülmények között éltek. A nincstelen, szegény parasztság még napszámból sem tudott megélni, ezért az emberek tömegesen vándoroltak Amerikába.

A falu határában a téli, szürkésfekete földet vastag hótakaró fedte, a szélében pedig egy rongyos madárijesztő állt, dacolva a feltámadó széllel. Ruhája valaha színes lehetett, de ezen a télen kifakult ingében, rojtos nadrágban, lyukas kalapban még a varjakat sem tudta elkergetni, akik békésen elüldögéltek a vállán, a kalapja tetején. Társaik szerte a határban kutattak élelem után, de mindhiába. Ők is úgy jártak, mint a falu lakói, éhesen, szomorúan várták sorsuk jobbra fordulását. Szabó György házába is már egy jó ideje, hogy beköltözött a rosszkedvű szegénység. Amióta az őszi cukorrépa betakarításkor egy nehéz, teli kosár répával megemelte a derekát, naphosszat csak bánatosan a kemence mellett üldögélt. Már egy jó ideje, hogy üresen állt a kamra, felesége Piroska állandóan zsémbelődött emiatt. Az asszony hosszú órákon át keresett lehullott gallyakat, ágakat, a folyóparton uszadékfát, hogy legalább kis tűzet tudjon rakni, hogy megfőzhesse szegényes ebédjüket, egy kis rántott levest, vagy néha egy-két szem burgonyából gyenge kis étket. A nagydarab, jól megtermett asszony minden körülmények között, elszántan véghez vitte akaratát. György még csak meg sem próbált ellenkezni feleségével. Amióta pedig fájós derékkal semmire sem volt alkalmas még jobban visszahúzódott csendes magányába. A család egyetlen kincse, egy ötéves kicsi lány a földön, apja lába előtt játszadozott a még megmaradt jószággal, egy fekete, fehér mellényes macskával, aki a házban bevadászható egerek jóvoltából soha sem kért vacsorát.

Piroska ahogy kitekintett házuk kicsinyke ablakán a szomorú, téli délelőtti tájra, meglátta, hogy a kertkapun át vendég érkezik hozzájuk. Juliska, a füvesasszony jött át a szomszédból, György derekát kezelni. A gyógyító, csinos fiatal nő volt, aki nem viselte a falusi lányok, asszonyok sokszoknyás, vállkendős ruháit, hanem a saját maga által készített egyszerű ruhákban járt. Haját nem fonott kontyban, hanem

lazán összefogottan, a városi polgárasszonyok hajviseletéhez hasonlóan hordta. Juliska miután köszöntötte a háziakat, levette báránybőr mellényét, megmelegítette hideg kezét, majd a táskájából előkerülő olajjal gondosan bekente György fájós hátát, derekát és gyengéd mozdulatokkal maszírozni kezdte. Szinte az egész megyében ismerték őt és öreg szüléjét, akitől a mesterséget megtanulta. Gyógyfűvei, saját maga által készített gyógyító olajai, illatos kölnivizei, szépítő kenőcsei tisztességes megélhetést biztosítottak számára, a rászorulókat pedig ingyen is gyógyította. Szabó gazda derekának is igen jót tett a vérbőséget okozó, rozmaringot, borsmentát, pirospaprikamagot tartalmazó olajjal történő bedörzsölés, már nem is hasogatta annyira a fájdalom a gerincét. György nem győzött hálálkodni Juliskának a segítségért, dicsérte angyali türelmét, jóságát. Csak Piroska volt haragos, szokás szerint ahányszor csak Juliska átjött, őt mindig majd szétrepesztette a visszafojtott düh. Haragudott a szomszédasszonyára, talán még maga sem tudta, de a féltékenység áskálódott lelkében. Ezen a napon nem tudta tovább visszatartani a mérgét és dühösen csaholva támadt rá férjére.

– Meddig fog még idejárni ez a nőszemély? Ez az ,,angyal”? Egészen elvarázsolt téged a bűbájosságával! Elegem van már belőle, szedd össze magad Szabó György és gyógyulj meg már, ne legyél ilyen kemencepadkán gubbasztó, vénséges mámi ! – veszekedett Piroska.

Aztán hirtelen rátalált egy szóra, mely éppen illett bosszúra szomjazó lelkiállapotához:

– Tudom én jól, hogy ki ez nő, ez egy boszorkány, igen nem más mint egy gonosz boszorkány – ízlelgette a szót, majd különböző elképzelt történetekkel felduzzasztotta a jelentését.

– Hát persze hogy ő az oka minden rossznak, ami itt a faluban történt az idén, azért jutottunk ilyen sorsa, mert elvarázsolt mindent és mindenkit. – motyogta maga elé.

A meglelt ártó szándék nem hagyta nyugton a házban, furcsa izgalom járta át testét és hamarosan már a rokonai és ismerősei portáján szította a tűzet Juliska ellen. Különösen az idősebb vénasszonyok voltak vevők az ilyen, és ehhez hasonló információkra. De ezzel nem elégedett meg, hanem a falu összes nőnemű lakójának a tudomására hozta felfedezését. Amikor az utcasarkokon összetalálkozott egy asszonnyal, vagy lánnyal rögtön rátért a boszorkány témájára. Mindenkinek volt valamiféle halvány, ködös emléke Juliska megmagyarázhatatlan cselekedeteiről. Úgy károgtak, pletykálkodtak, nagy, vastag, fekete vállukra terített kendőjükben, mint a határban a varjak éhes serege. Egy idő után már mindenki tudta, Kis Juliska maga a megtestesült gonosz, egy igazi boszorkány. Csak a gyerekek, a fiatalok és a férfiemberek nem hittek az ostoba beszédnek, meg aztán mindenki láthatta, hogy Juliska kedves mosolyával, önzetlen segítő szándékával sok minden lehetne, de gonosz az biztos hogy nem.

Nemsokára elérkezett karácsony hava, annak is a tizenharmadik napja, Luca nap. Piroska jól emlékezett öreg keresztanyja meséjére, a Luca napi babonákra. Azt monda az öreg mámi, hogy ezen a napon kell elkezdeni készíteni egy kisszéket, kilencféle fából, minden nap egy kicsit farigcsálni, nem sietve, lassan kell dolgozni rajta. Éppen karácsony estéjére kell elkészülni vele. A templomban pedig az éjféli misén aki erre a székre feláll, megláthatja a hívők seregében, hogy ki a boszorkány.

Piroska boldogan fogott hozzá a döntő ütközet előkészítéséhez, mellyel úgy vélte végleg megszabadul vetélytársától. Széltében- hosszában terjesztette, mesélte tervét a Luca székéről, melyet ő fog elkészíteni és bizony, karácsony este mindenki előtt ki fog derülni ki is a faluban az ártó szándékú, gonosz boszorkány. Ezen a napon kell még gondoskodni arról is, hogy a boszorkány ne tudjon beférkőzni a házakba, ezért Piroska a babonás hiedelemnek megfelelően fokhagymát dugott a kulcslyukba, és este keresztbe tette a seprőt a bejárati ajtó elé. Természetesen nem volt hajlandó beszerezni kilencféle fát, és azt sem igen tudta, hogy hogyan is kell széket készíteni, ezért a kertben álló fabódéban keresgélt valami székfélét. A sok lim-lom között meg is talált egy régi, rossz, egyik törött lába miatt bicegő, rövidke lócát. Mindennap kiment a fáskamrába, és csiszolópapírral tisztogatta az elszürkült, kopott ülőalkalmatosságot, hogy újnak nézzen ki. Így végül is egyetlen feltételnek mégis csak eleget tett, mindennap foglalkozott egy kicsit Luca székével.

Karácsony hangulata, a kis Jézus születésének az ünnepe lassan kiszorított minden rosszat, bánatot a falu lakóinak lelkéből. Helyette szegényes körülmények között, de meghitt, tiszta, boldog érzéssel készülődtek szent karácsony ünnepére és imáikban reménykedtek sorsuk jobbra fordulásában. Karácsony éjszakáján pedig a falu kis templomába valamennyien eljöttek. Csodálták a betlehemi jászolt, a szalma bölcsőben a kisdedet, Szűz Máriát. Ezen éjszakán valahogy a jól ismert, megszokott szentek képei, szobrai is fényesebben néztek le a falu elszegényedett lakóira. A tisztelendő atya pedig örömmel látta, hogy milyen sokan érezték szükségét a szent áhítatnak. Piros is megjött, de nem ült le a padsorba a megszokott helyére, a férje mellé, akinek vállán már álmosan nézett a gyertyák fényébe kislányuk. Jól láthatóan, kezében tartotta a Luca székét és az egyik odalhajóban figyelte az összegyűlt falubelieket. Látta a harmadik sorban helyet foglaló Juliskát, és már előre örvendezett, mekkora felfordulás lesz, amikor a mise végén, rámutat a gonoszra és kikiáltja hogy : – Nézzétek emberek, ott a boszorkány ! – Egyetlen egy szó sem jutott el hozzá az ünnepi istentiszteletből, remegve várt az alkalomra hogy megalázza ellenfelét.

Amikor a tisztelendő úr befejezte az ünnepi istentiszteletet, Piros maga elé a földre leállította a bicegő kisszéket és fellépett rá. A billegéstől kicsit bizonytalanul állt rajta, de ez egy cseppet sem zavarta, legalább két fejjel magasabban állt a hívek felett, az egész templomot belátta. Éppen ránézett Juliskára és már kiáltani is akart, amikor váratlan dolog történt. Ott ahol a Szent Antal szobra állt hirtelen egy ijesztő alak vált láthatóvá. Emberi formája volt, de olyan volt a külseje, a színe, mintha a kéményből bújt volna elő. Füstös szürkésfekete boglyas haja volt, melyből két nagy szarv meredt az égnek, kopott szürke rongyok lógtak rajta, torz vigyorba húzódott a szája. Karikás szemével egyenes Pirosra bámult, csontos ujjával felé bökött, fogatlan szájával érthetetlen szavakat mormolt, majd lassan, de határozottan megindult a Luca székén álló irányába. Piros eleinte az ijedtségtől döbbenten állt, és azt érzékelte, hogy a templomban senki, de senki nem látja a boszorkányt, csak egyedül ő. Ekkor menekülőre fogta a dolgot, le akart lépni a székről, de elvesztette az egyensúlyát és hanyatt vágódott. Mivel a mögötte állók ijedten szétrebbentek, Piros az ösztönösen hátrarántott könyökére koppanva érkezett a templom kövezetére. Fájdalmat egyelőre még nem, de hatalmas ütést azt érzett mind a két könyökén, és a hátsófelén. Segítők kezek nyúltak érte, de ő ebből semmit sem látott, csak rémülten hadarta és egyre csak ismételgette:

– Nem hoztam mákot, hol van a mákom, gyorsan, gyorsan szórják már ki, nehogy a boszorkány utolérjen, nem hallják, hol van a mák ? – kérlelte a körülötte álló hívőket. A boszorkány elé szórt mákszemeknek az lett volna a rendeltetésük, hogy amíg az üldöző a szemeket szedegeti, addig Piros egérutat nyerhetett volna. Az már eszébe sem jutott, hogy mák ide, vagy oda, van, vagy nincs sérülten, sántán úgy sem tudott volna elmenekülni. Furcsa mód a balesetet okozó jelenés is eltűnt az éjféli miséről, úgy ahogy a hívők is nagy kuncogások és sugdolózások közepette hazamentek, elhagyták a templomot és még napokig kérdezgették egymást:

– Mit is látott a Piros a Luca székén? – De a kérdésre nem volt válasz, hiszen Piroson kívül senki sem láthatta a boszorkányt.

Amikor Piros nagy nehezen haza sántikált, egyenesen lefeküdt az ágyába, sajgó csontjainál fájdalmasabb volt számára a szégyen és a tudat, hogy nem árthatott Juliskának. Azon az éjjelen egy valódi angyal járt Szabóék kis házában. Borogatást tett Piroska fájó könyökére, nyugtató teát főzött, kedves szavaival lecsendesítette a háborgó, bűntudatos lelket. György gazda által haza hozott fenyőágat feldíszítette piros almával, aranyos dióval, tobozzal, a városból kapott pár szem selyempapírba csomagolt cukorral. A kis Zsókának egy egyszerű kukorica csúhéjból készített babát ajándékozott és gondosan betakargatta az álomra szenderült gyermeket. Amikor maga mögött becsukta az ajtót és kilépett a hideg, csillagfényes éjszakába, megállt az udvaron, felnézett az égre és megkereste a legfényesebb csillagot, a karácsony csillagát. Aztán arra gondolt ideje hazamenni, lepihenni, mert másnap várja a falu végén lévő házban egy lázas, beteg kisfiú.“