Karácsony

„Kis Karácsony, nagy karácsony“ mit is kívánjuk egymásnak? Áldott, boldog, békés ünnepet, és persze sok szeretetet. De vajon így is gondoljuk, így is érezzük, vagy csak megszoktuk a jól ismert szöveget és hát ugye ezt illik mindig mondani, képeslapra e-mailbe megírni minden ismerősünknek. Jól hangzó, okos, bölcs tanácsok is elhangzanak ilyenkor. Ne a karácsonyi ajándék legyen a fontos, hanem az, hogy együtt vagyunk szeretteinkkel, gondoljunk a szent estét egyedül töltő embertársainkra is, adakozzunk és tiszta szívvel szeressünk. Szeressük a plázában hömpölygő tömeget, türelmes álljunk sorban a piacon az elmaradhatatlan halért, töprengjünk jó sokat éjjelente azon, hogy vajon jó lesz a nagyinak a kardigán, a gyereknek pedig nem lesz- e nagy a fejére a szörmesapka, sebaj, a fülénél már nem fog lejjebb csúszni. Eszünkbe jut-e ilyenkor Szent Ferenc, aki mindenét odaadta a rászorulóknak? Sajnáljuk-e a fenyőfákat, amikor a meleg szobában szomorúan álmodnak az erdő békéjéről, a kellemes hűs levegőről és bánatukban hullatni kezdik tűleveleiket.

Idén gyökeres fát vettem a faiskolából. Lassan szoktattam a kb. 80 cm-s kis fenyőt a benti hőmérséklethez. Mindig egy helyiséggel beljebb költöztettem, öntöztem és sokat simogattam. Családtagnak számít nálunk, még nevet is kapott, Ubulkának neveztem el. Bár kertünk nincs, de remélem ha túléli ezt a karácsonyt, akkor talán a folyósón fog tovább díszelegni és ha az ottani klímát sem bírja, akkor majd valakinek a kertjébe fog kerülni, ahol sokszor meglátogathatjuk őt.

Idén sem volt nálunk ajándékozás, nem erről szól a karácsony. De mégis kaptam ajándékot a Duna Televízió jóvoltából. Karácsony előestéjén vetítették Déry Tibor és Makk Károly filmjét. Már nem először láttam, de mindig új oldaláról mutatja meg magát nekem. Idén eldöntöttem számomra az összes eddig látott film közül első helyre lépett elő. Köszönet a színészeknek, akiknek a játéka csodálatos élményt nyújtott a számomra. Olyan nívós, olyan csodálatos alakítások születtek ebben a filmben, amelyeket sehol máshol nem láttam. A drága Darvas Lili, olyan meghatóan, lélegzet elállítóan volt a fiát váró idős édesanya, akinek már csak a fiatalkori emlékei, a fekete ripsz-szalag, a menye virágai és János „Amerikából“ írt levelei jelentették az egyre halványuló lángot életében. Darvas Iván alakítása szavak nélkül is hitelesen nyújtotta a megalázott, szerelmétől elszakított, szerencsétlen sorsú értelmiségit. Megtört, bánatos tekintetével, a régen látott város újra felfedezésének érzésével, az édesanya elvesztését is elfogadó szerencsétlen embert siratta a budai táját áztató tavaszi zápor. A cselédszobába kényszerült, újra egymásra találó szerelmesek mozdulatai, csendes most már örökké egymáshoz tartozó érzése mindennél többet adott nekem ezen az estén. A film megmutatta nekem és talán remélem másoknak is az igazi szerelemet. Törőcsik Mari alakítása olyan magaslatokat ért el, hogy talán a „Nemzet Színészei“ között és az égi társulat tagjai között sem találok hozzá hasonlót. Egyszerűsége az erőssége. Keresetlen, természetes játéka, gesztusai az emberi természet, a lélek hihetetlen magasságaiba és mélységeibe engedett belépni. Most ünnepelte a színházat, a művésznőt szerető népes közönség Törőcsik Mari 80. születésnapját. Most így talán még nem késő nekem is sok szeretettel, rajongással köszönteni.

Ma jutott az eszembe, hogy 2013. őszén az Art-Magic Kiadónál megjelent egy antológiában (Selyembe szőtt álmok) egy írásom „A Luca széke“ címmel, amely egy karácsonyi történet. Ezt a történetet úgy írtam, miközben a gépemen egymásután sorjáztak a szavak, a mondatok, hogy közben a drága Törőcsik Mari hangját hallottam, mintha ő diktálta volna nekem a történetet. Azóta is, ha valahányszor a kezembe kerül a könyv és elolvasom a

novellámat, mindig az ő hangját hallom. Köszönöm most neki és remélem még sokáig hallhatjuk kedves hangját mindannyian. Most pedig átadom valamennyi olvasómnak, remélem, hogy ők is meghallják a csodát a művésznő jellegzetes hangját:

„Olyan sokszor hallottam egy érdekes mondást a gyerekkoromban amikor nagyanyáméknál nyaraltam, hogy már fel sem tűnt a furcsasága, olyan volt mintha azt mondták volna: – ,, na megállj te haszontalan”. Pedig hát nem ezt mondták hanem a kíváncsi gyermekeket azzal ijesztették, hogy: –,, Ne legyél kíváncsi, mert úgy jársz mint Piros a Luca székén ! “–

Ilyenkor gyorsan szétrebbenünk, és tudomásul vettük, nem a mi gyermekfejünknek való dologról esik szó, és hogy ki is volt az a Piros és hogy is járt nem nagyon érdekelt, hanem én is szaladtam a többiekkel a mezőre, vagy a Tisza partra kavicsokat ugratni. Csak sok-sok évvel későbben fejtettem meg a különös mondás eredetét, a falu talán legöregebb nénijétől Sári mámitól.

Úgy mesélte nekem, hogy azon a karácsonyon igazán furcsa dolog történt a kis Tisza melletti faluban. Az az év egyébként is sorozatos balszerencsét hozott a falu lakóinak. Tavasszal kiáradt a Tisza, még a lakók életét is fenyegette, nyáron viszont rettentő aszály volt, minden kiszáradt. Ősszel pedig a szőlőt támadta meg valamilyen betegség, még szüretelni sem igen tudtak. Az állatállományt sem kímélte a balsors, száj- és körömfájás tizedelte meg őket. 1920. évet írták akkor, a háborúban megrokkant emberek borzalmas életkörülmények között éltek. A nincstelen, szegény parasztság még napszámból sem tudott megélni, ezért az emberek tömegesen vándoroltak Amerikába.

A falu határában a téli, szürkésfekete földet vastag hótakaró fedte, a szélében pedig egy rongyos madárijesztő állt, dacolva a feltámadó széllel. Ruhája valaha színes lehetett, de ezen a télen kifakult ingében, rojtos nadrágban, lyukas kalapban még a varjakat sem tudta elkergetni, akik békésen elüldögéltek a vállán, a kalapja tetején. Társaik szerte a határban kutattak élelem után, de mindhiába. Ők is úgy jártak, mint a falu lakói, éhesen, szomorúan várták sorsuk jobbra fordulását. Szabó György házába is már egy jó ideje, hogy beköltözött a rosszkedvű szegénység. Amióta az őszi cukorrépa betakarításkor egy nehéz, teli kosár répával megemelte a derekát, naphosszat csak bánatosan a kemence mellett üldögélt. Már egy jó ideje, hogy üresen állt a kamra, felesége Piroska állandóan zsémbelődött emiatt. Az asszony hosszú órákon át keresett lehullott gallyakat, ágakat, a folyóparton uszadékfát, hogy legalább kis tűzet tudjon rakni, hogy megfőzhesse szegényes ebédjüket, egy kis rántott levest, vagy néha egy-két szem burgonyából gyenge kis étket. A nagydarab, jól megtermett asszony minden körülmények között, elszántan véghez vitte akaratát. György még csak meg sem próbált ellenkezni feleségével. Amióta pedig fájós derékkal semmire sem volt alkalmas még jobban visszahúzódott csendes magányába. A család egyetlen kincse, egy ötéves kicsi lány a földön, apja lába előtt játszadozott a még megmaradt jószággal, egy fekete, fehér mellényes macskával, aki a házban bevadászható egerek jóvoltából soha sem kért vacsorát.

Piroska ahogy kitekintett házuk kicsinyke ablakán a szomorú, téli délelőtti tájra, meglátta, hogy a kertkapun át vendég érkezik hozzájuk. Juliska, a füvesasszony jött át a szomszédból, György derekát kezelni. A gyógyító, csinos fiatal nő volt, aki nem viselte a falusi lányok, asszonyok sokszoknyás, vállkendős ruháit, hanem a saját maga által készített egyszerű ruhákban járt. Haját nem fonott kontyban, hanem

lazán összefogottan, a városi polgárasszonyok hajviseletéhez hasonlóan hordta. Juliska miután köszöntötte a háziakat, levette báránybőr mellényét, megmelegítette hideg kezét, majd a táskájából előkerülő olajjal gondosan bekente György fájós hátát, derekát és gyengéd mozdulatokkal maszírozni kezdte. Szinte az egész megyében ismerték őt és öreg szüléjét, akitől a mesterséget megtanulta. Gyógyfűvei, saját maga által készített gyógyító olajai, illatos kölnivizei, szépítő kenőcsei tisztességes megélhetést biztosítottak számára, a rászorulókat pedig ingyen is gyógyította. Szabó gazda derekának is igen jót tett a vérbőséget okozó, rozmaringot, borsmentát, pirospaprikamagot tartalmazó olajjal történő bedörzsölés, már nem is hasogatta annyira a fájdalom a gerincét. György nem győzött hálálkodni Juliskának a segítségért, dicsérte angyali türelmét, jóságát. Csak Piroska volt haragos, szokás szerint ahányszor csak Juliska átjött, őt mindig majd szétrepesztette a visszafojtott düh. Haragudott a szomszédasszonyára, talán még maga sem tudta, de a féltékenység áskálódott lelkében. Ezen a napon nem tudta tovább visszatartani a mérgét és dühösen csaholva támadt rá férjére.

– Meddig fog még idejárni ez a nőszemély? Ez az ,,angyal”? Egészen elvarázsolt téged a bűbájosságával! Elegem van már belőle, szedd össze magad Szabó György és gyógyulj meg már, ne legyél ilyen kemencepadkán gubbasztó, vénséges mámi ! – veszekedett Piroska.

Aztán hirtelen rátalált egy szóra, mely éppen illett bosszúra szomjazó lelkiállapotához:

– Tudom én jól, hogy ki ez nő, ez egy boszorkány, igen nem más mint egy gonosz boszorkány – ízlelgette a szót, majd különböző elképzelt történetekkel felduzzasztotta a jelentését.

– Hát persze hogy ő az oka minden rossznak, ami itt a faluban történt az idén, azért jutottunk ilyen sorsa, mert elvarázsolt mindent és mindenkit. – motyogta maga elé.

A meglelt ártó szándék nem hagyta nyugton a házban, furcsa izgalom járta át testét és hamarosan már a rokonai és ismerősei portáján szította a tűzet Juliska ellen. Különösen az idősebb vénasszonyok voltak vevők az ilyen, és ehhez hasonló információkra. De ezzel nem elégedett meg, hanem a falu összes nőnemű lakójának a tudomására hozta felfedezését. Amikor az utcasarkokon összetalálkozott egy asszonnyal, vagy lánnyal rögtön rátért a boszorkány témájára. Mindenkinek volt valamiféle halvány, ködös emléke Juliska megmagyarázhatatlan cselekedeteiről. Úgy károgtak, pletykálkodtak, nagy, vastag, fekete vállukra terített kendőjükben, mint a határban a varjak éhes serege. Egy idő után már mindenki tudta, Kis Juliska maga a megtestesült gonosz, egy igazi boszorkány. Csak a gyerekek, a fiatalok és a férfiemberek nem hittek az ostoba beszédnek, meg aztán mindenki láthatta, hogy Juliska kedves mosolyával, önzetlen segítő szándékával sok minden lehetne, de gonosz az biztos hogy nem.

Nemsokára elérkezett karácsony hava, annak is a tizenharmadik napja, Luca nap. Piroska jól emlékezett öreg keresztanyja meséjére, a Luca napi babonákra. Azt monda az öreg mámi, hogy ezen a napon kell elkezdeni készíteni egy kisszéket, kilencféle fából, minden nap egy kicsit farigcsálni, nem sietve, lassan kell dolgozni rajta. Éppen karácsony estéjére kell elkészülni vele. A templomban pedig az éjféli misén aki erre a székre feláll, megláthatja a hívők seregében, hogy ki a boszorkány.

Piroska boldogan fogott hozzá a döntő ütközet előkészítéséhez, mellyel úgy vélte végleg megszabadul vetélytársától. Széltében- hosszában terjesztette, mesélte tervét a Luca székéről, melyet ő fog elkészíteni és bizony, karácsony este mindenki előtt ki fog derülni ki is a faluban az ártó szándékú, gonosz boszorkány. Ezen a napon kell még gondoskodni arról is, hogy a boszorkány ne tudjon beférkőzni a házakba, ezért Piroska a babonás hiedelemnek megfelelően fokhagymát dugott a kulcslyukba, és este keresztbe tette a seprőt a bejárati ajtó elé. Természetesen nem volt hajlandó beszerezni kilencféle fát, és azt sem igen tudta, hogy hogyan is kell széket készíteni, ezért a kertben álló fabódéban keresgélt valami székfélét. A sok lim-lom között meg is talált egy régi, rossz, egyik törött lába miatt bicegő, rövidke lócát. Mindennap kiment a fáskamrába, és csiszolópapírral tisztogatta az elszürkült, kopott ülőalkalmatosságot, hogy újnak nézzen ki. Így végül is egyetlen feltételnek mégis csak eleget tett, mindennap foglalkozott egy kicsit Luca székével.

Karácsony hangulata, a kis Jézus születésének az ünnepe lassan kiszorított minden rosszat, bánatot a falu lakóinak lelkéből. Helyette szegényes körülmények között, de meghitt, tiszta, boldog érzéssel készülődtek szent karácsony ünnepére és imáikban reménykedtek sorsuk jobbra fordulásában. Karácsony éjszakáján pedig a falu kis templomába valamennyien eljöttek. Csodálták a betlehemi jászolt, a szalma bölcsőben a kisdedet, Szűz Máriát. Ezen éjszakán valahogy a jól ismert, megszokott szentek képei, szobrai is fényesebben néztek le a falu elszegényedett lakóira. A tisztelendő atya pedig örömmel látta, hogy milyen sokan érezték szükségét a szent áhítatnak. Piros is megjött, de nem ült le a padsorba a megszokott helyére, a férje mellé, akinek vállán már álmosan nézett a gyertyák fényébe kislányuk. Jól láthatóan, kezében tartotta a Luca székét és az egyik odalhajóban figyelte az összegyűlt falubelieket. Látta a harmadik sorban helyet foglaló Juliskát, és már előre örvendezett, mekkora felfordulás lesz, amikor a mise végén, rámutat a gonoszra és kikiáltja hogy : – Nézzétek emberek, ott a boszorkány ! – Egyetlen egy szó sem jutott el hozzá az ünnepi istentiszteletből, remegve várt az alkalomra hogy megalázza ellenfelét.

Amikor a tisztelendő úr befejezte az ünnepi istentiszteletet, Piros maga elé a földre leállította a bicegő kisszéket és fellépett rá. A billegéstől kicsit bizonytalanul állt rajta, de ez egy cseppet sem zavarta, legalább két fejjel magasabban állt a hívek felett, az egész templomot belátta. Éppen ránézett Juliskára és már kiáltani is akart, amikor váratlan dolog történt. Ott ahol a Szent Antal szobra állt hirtelen egy ijesztő alak vált láthatóvá. Emberi formája volt, de olyan volt a külseje, a színe, mintha a kéményből bújt volna elő. Füstös szürkésfekete boglyas haja volt, melyből két nagy szarv meredt az égnek, kopott szürke rongyok lógtak rajta, torz vigyorba húzódott a szája. Karikás szemével egyenes Pirosra bámult, csontos ujjával felé bökött, fogatlan szájával érthetetlen szavakat mormolt, majd lassan, de határozottan megindult a Luca székén álló irányába. Piros eleinte az ijedtségtől döbbenten állt, és azt érzékelte, hogy a templomban senki, de senki nem látja a boszorkányt, csak egyedül ő. Ekkor menekülőre fogta a dolgot, le akart lépni a székről, de elvesztette az egyensúlyát és hanyatt vágódott. Mivel a mögötte állók ijedten szétrebbentek, Piros az ösztönösen hátrarántott könyökére koppanva érkezett a templom kövezetére. Fájdalmat egyelőre még nem, de hatalmas ütést azt érzett mind a két könyökén, és a hátsófelén. Segítők kezek nyúltak érte, de ő ebből semmit sem látott, csak rémülten hadarta és egyre csak ismételgette:

– Nem hoztam mákot, hol van a mákom, gyorsan, gyorsan szórják már ki, nehogy a boszorkány utolérjen, nem hallják, hol van a mák ? – kérlelte a körülötte álló hívőket. A boszorkány elé szórt mákszemeknek az lett volna a rendeltetésük, hogy amíg az üldöző a szemeket szedegeti, addig Piros egérutat nyerhetett volna. Az már eszébe sem jutott, hogy mák ide, vagy oda, van, vagy nincs sérülten, sántán úgy sem tudott volna elmenekülni. Furcsa mód a balesetet okozó jelenés is eltűnt az éjféli miséről, úgy ahogy a hívők is nagy kuncogások és sugdolózások közepette hazamentek, elhagyták a templomot és még napokig kérdezgették egymást:

– Mit is látott a Piros a Luca székén? – De a kérdésre nem volt válasz, hiszen Piroson kívül senki sem láthatta a boszorkányt.

Amikor Piros nagy nehezen haza sántikált, egyenesen lefeküdt az ágyába, sajgó csontjainál fájdalmasabb volt számára a szégyen és a tudat, hogy nem árthatott Juliskának. Azon az éjjelen egy valódi angyal járt Szabóék kis házában. Borogatást tett Piroska fájó könyökére, nyugtató teát főzött, kedves szavaival lecsendesítette a háborgó, bűntudatos lelket. György gazda által haza hozott fenyőágat feldíszítette piros almával, aranyos dióval, tobozzal, a városból kapott pár szem selyempapírba csomagolt cukorral. A kis Zsókának egy egyszerű kukorica csúhéjból készített babát ajándékozott és gondosan betakargatta az álomra szenderült gyermeket. Amikor maga mögött becsukta az ajtót és kilépett a hideg, csillagfényes éjszakába, megállt az udvaron, felnézett az égre és megkereste a legfényesebb csillagot, a karácsony csillagát. Aztán arra gondolt ideje hazamenni, lepihenni, mert másnap várja a falu végén lévő házban egy lázas, beteg kisfiú.“

A nadrág szára….

Két csodálatos színész Garas és Kern egy nadrágban énekelték: „Egyedül nem megy….“ c. dalt Sándor Pál filmjében. Garas azóta az égi társulat tagja, de ebben a filmben még összetartotta bohóctársával a közös nadrág. Hogy mégis miért jutott most ez a film az eszembe. Hát nem másért, mint a címéért:  „Ripacsok“.  Ez jellemzi a TV2. „Sztárban sztár“  c. műsorát. Na meg a bohóc ékezet nélküli nadrágszárról tett félreérthető jelzője is, amit nem szeretnék most leírni, de a jelzett műsorral kapcsolatban sűrűn gondolok rá.

Hogy vajon mi volt a műsor kiagyalójának az elképzelése erről a furcsa műsorról az talán soha sem fog kiderülni. Eleinte még talán elhittem, hogy fontos szempont, hogy egy sztár egy másik sztár szerepében hasonló teljesítményt tud nyújtani, fel tudja venni a kesztyűt és ő is úgy, olyan jól, sikeresen el tudja énekelni az ismert slágert. Azonban a műsor lassanként átalakult trükkös sminkesek versenyévé, és már nem is olyan nagyon számított az előadás színvonala, az énekhang, inkább a hasonlóság mindenáron való bizonyítása, a közönség ámulatba ejtése, még az igazinál is valódibb sztár megjelenítése. Igy aztán csak ámulhattunk a hatalmas orral megáldott Kós Rékán, mint szegény Vincze Lilla megjelenítőjén. Érdekes nekem soha, de soha nem tűnt fel Vincze Lilla orrának mérete, ezzel szemben viszont mindig elbűvölt a kedves megjelenésével szép énekhangjával. Úgy gondolom a sminkes szakma egyik fontos eleme a kialakításra váró természetes emberi arc ismerete. Ha ezt figyelembe vették volna a kedves sminkesek, akkor nem fordulhatott volna elő, hogy Pál Dénes keskeny, most szerintem kissé megsoványodott arcára egy jókora szemölcsöt ragasztottak, Gergely Róbert kerekebb arcához illőt. Sajnos az egész szám alatt ez a fránya, óriási szemölcs elvonta a figyelmemet a produkcióról. Sipos Peti szörnyű külsejéről már szólni sem érdemes. Én a helyébe biztos, hogy azonnal abbahagytam volna a szereplést és szerződést bontottam volna. Nem is érdemes tovább részletezni, felsorolni a balul sikerült karaktereket, a női szereplők jól mutatnának Óz a csodák csodája c. műsorban, mint bádog-  és  szalmaemberek, a kedves fiúk pedig minden igyekezet ellenére is csak egy rosszul sikerült transzvesztinek néznek ki. Ezt a szomorú és dühödt kritikámat még az utolsó igazán jól sikerült Karády produkció sem tudja feledtetni. A zsűrivel sem vagyok kibékülve. Egymást túllicitálva igyekeznek magukat előtérbe helyezni. A VV. volt hőse állandóan Dundikát látja maga előtt, a volt műsorvezetőből avanzsált zsűritag pedig úgy gondolja mindenkit érdekel, hogy életének melyik korszakában melyik popsztárt istenítette, imádta. Ha ez a műsor továbbra is folytatódik, (de hát miért is ne, az ízlés nem számít) akkor a Fekete Pákó fényes, feszes bőrnadrágos hátsója elérhetetlen magasságokban fog felettük domborodni.

Fullánkdíj: a szokásos tíz mérges fullánk duplája

Mesél a sétáló utca

Ez a mese nem gyerekeknek szól. Talán még jóérzésű felnőtteknek sem való. Bizony, bizony ha jól meggondolom, akkor talán ez az egész történet egy rémmese.

Hol volt, hol nem volt, volt egy szép város Somogy megyében. A neve Kaposvár. Hát ennek a szép városnak volt egy még szebb sétáló utcája. Ebben a sétáló utcában pedig állt egy ház. Nem sokan laktak benne, a földszinten üzletek is kínálták portékájukat. Az egyik lakó egy szép napon eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. A szomszéd csodálkozott is eleget, vajon hová lett a szomszéd? Talán a manók vitték el? Ez egy igen nehéz kérdés volt, választ sem kapott rá, hiába kérdezgette mindenkitől a jó szomszéd. Telt-múlt az idő de a rejtély csak nem akart megoldódni. Egy idő után furcsa szagok kezdtek terjengeni. Hej nagyon rossz érzése támadt ekkor a jó szomszédnak. Éppen ezért felkerekedett és sietett gyanúját megosztani az illetékes hivatalokkal. Haj de azt már igazán nem tudhatta szegény szomszéd, aki éjjel-nappal szagolta a bűzt, hogy egyetlen egy hivatalnak sem feladata a rejtvény megfejtése. Hát ha bűz van, akkor bűz van. Őket nem zavarta, mivel nem laktak ott házban. Volt szomszéd, nincs szomszéd, van helyette rettenetes bűz, olyan talán, amilyet a gonosz sárkány ereget a hatalmas pofájából, amikor méregbe gurul. Hát még a sárkány is elundorodott a fertelmes bűztől és elmenekült a városból, helyette jöttek furcsa, zöld hátú legyek. Jöttek, csak jöttek, rászálltak mindenre és mindenkire. A helyzet kétségbeejtő lett és tűrhetetlen. A hivatalok pedig csak kinyilatkoztatták álláspontjukat, az egyik nagyon tisztelte a magántulajdont, ugye hát ezért nem törhették fel az eltűnt otthonának az ajtaját. A másik próbálta megnyugtatni a már lassan a legyektől és bűztől félőrült szomszédot: a zöld legyecskék lába lehet, hogy szerves anyagtól fertőzött, de még ha véletlenül egy sebre szállnának, akkor is csak egy kicsinyke gyulladást okozhatnak, hát mit kell ezektől a szegény jószágoktól úgy félni. Száz szónak is egy vége és hát ugye minden jó, ha a vége jó, akarom mondani azért mégsem lett igazán jó vége. Az eltűnt szomszéd megkerült, vagyis el sem tűnt ott feküdött szépen a bezárt ajtajú lakásában. Hát persze előjöhetett volna ha már annyit dörömböltek, zaklatódtak ottan a népek az ajtaja előtt, csak hát az volt a baj, hogy halott vót . Igy hát megoldott a rejtély, jobban mondva nem egészen, mert azt még a mai napig sem tudja senki, miért gyűjtött össze temérdek pisis műanyag palackot na meg hát hogy is mondjam azt az anyagcsere végterméket a lakásában. Lehet, hogy elromlott a WC-je?

Hát eddig tartott a mesém! Tanulság csupán annyi: miért kell félni egy kicsinyke szaros lábú bogártól, mikor a kapuban már ott az ebola?

Minden éríntett hivatal részére kiutalok 10-10 nagyon mérges fullánkcsípést!!!!!

Reklámok, avagy a rémálmok kicsiny háza

ÁÁÁÁÁ,UUUUU! Aranyér? Nem reklám!

Olyanok vagytok, ti furcsa lények, mint a csípés előtti „zűzű“-t hallató szúnyogok szemtelen raja. Lelkembe csíptek, még leütni sem tudlak benneteket. Nem marad más utánatok, csak a szüntelen viszketés. Vajon mikor fogják reklámozni az ellenetek bevetendő szereket? Miért is gondolja bármilyen gyártó, kereskedő, hogy az áruja, portékája jobban fog fogyni a bugyuta filmecskéknek, érthetetlen, oktondi szövegeknek köszönhetően.

Menő témák a rémes reklámokban: menstruációs vér, láb- köröm- és hüvelygomba, wc. csészében koncertező baktérium-szörnyek, pisi, kaki, prosztata bántalmak, aranyeres panaszok. Csupa gusztusos dolog, amit nem nélkülözhetünk híradó, focimeccs, jó előre kiszemelt filmek vetítése előtt, és közben. Mert hát ekkor egészen biztosan mindenki nézheti, hallhatja, élvezheti és másnap már meg is veheti tamponját, gombátlanítóját, wc fertőtlenítőjét, szagtalanítóját, cseppjeit, kenőcseit, pelenkáit, popsitörlőit.

Most már ott tartunk, hogy nemcsak gyomorforgatóan kínálgatják ezeket a termékeket, hanem fenyegetőznek is. Pld. Egy visszér elleni kenőcsöt imigyen szeretnének ránk tukmálni: … és akkor ( mármint ha nem vesszük, használjuk) jön majd a keringési elégtelenség, a gyulladás, a trombózis, a lábszárfekély….. Már látom a legközelebbi jövőt. Ha mégsem veszek ilyen krémet, akkor talán a patika sarkánál vár egy marcona beterelő ember, aki revolverét az oldalamba nyomja és ha, kell ha nem kényszerít e termék megvásárlására. Mint e témában érintett megjegyzem, úgy csendesen, e kellemetlen panaszokat okozó betegségtől, csak a jólképzett érsebész tud megszabadítani mindenkit.

Még egy kicsit elidőzhetnék Don Draper és társai tevékenységénél is, a filmnél ahol nemcsak a reklámok születésénél bábáskodhattunk, de megismerhettük a reklámőrült karakterek ábrázolását és az emberi kapcsolatok alakulásának megjelenítését.

Fullánkdíj: maximális 10 csípés

A nyár illata és Dali utánérzés

Kutya meleg van. Macskám sem bírja, pedig köztudottan szeretik a meleget. De ez a hőség már nekik sem kell. A cicám szürke-fehér szőrgallérként alszik a heverőn. Teljesen kinyúlva fekszik az oldalán. Mellső lábait lelógatja az ágy szélén. Álmában mindig lejebb és lejebb csúszik. Már testhosszának fele is lelóg az ágyról. Dali elfolyó órái jutnak róla az eszembe. Megállt az idő, elfolyt a macskám a déli melegben. Érzem a nyár illatát. Hogy az milyen is? Talán a felforrósodott házak, a tetőcserepek pattogó nap szikráinak, a rétről ideszálló virágok millió porának illata, a ritka vendégként érkező szellőcske simogató friss illata. Szenvedünk, bírjuk, tűrjük, panaszkodunk. Télen utána vágyakozunk, róla ábrándozunk.

Mézeskancsó díj: maximális 5 a nyárnak, amiért jól végzi a dolgát Fullánk díj: 2 a hőségtől panaszkodóknak

„A széttáncolt lábacskák“ esete

A tánc művészet, önkifejezés eszköze. Oda-vissza hat. Egyszerre felszabadít, örömöt ad és másokat is jókedvre derít. A néző persze soha sem részese a kínok kínjának, amely megelőzi a felhőtlen boldogságot. A szép mozdulat, a könnyed lebegés, sőt szárnyalás nagyon sok gyakorlás eredményeként születhet csak meg. Kell még hozzá rátermett alkat, rugalmas izomzat, jó laza ízület és nem utolsó sorban rengeteg munka, már egészen kis ember kortól. Az apró vékonyka gyermek balerinák kéztartása, lábemelése, kis kontyos fejecskéjének bűszke tartása, habos tűtűje irigylésre méltó. Pedig a balettcipőben vérzik a lábujj és a tánctermen kívül már semmire sem vágynak jobban, mint egy pihentető alvásra. Felnőttként aztán a karrierjük akár tánckarban, akár szólóban lejtik is el a mindennapit nagyon hamar véget ért. Elhasználódnak, a túlterhelt szervezetnek jelentkeznek a határai. Ezt nem igazán érdemes túlfeszíteni, mivel az élet hátralévő, nem is olyan kis részében már nem lesz jó nyomorékként élni. Úgy látszik van azonban az a pénz, amiért felnőtt fejjel képesek táncos múlttal egyáltalán nem rendelkező hírességeink táncra perdülni egyik kereskedelmi adó televíziós műsorában. Még csak csodálkozni sem tudok, sajnálkozni meg végképp képtelen vagyok, ha szakad az izom, műteni kell a térdecskét. Az még csak hagyján, ha kereskedelmi adóink főzőcskére palizzák be szegény celebeket, mert hát mi lehet a vége, maximum egy jó gyomorrontás. Azon szórakozni, hogy jól ismert, neves tévés személyiségünk a próbák alatt balesetet szenvedett és még tovább erőlteti a gyakorlást, sajnos nem tudok. Véleményem szerint a különleges előadásokat lehet még tovább fokozni, például felhőkarcolók tetején kifeszített kötélen egyensúlyozni, nagy vízzel teli akváriumból összebilincselten szabadulni stb. Persze tudom hogy agyam és az ujjam összekötetésével csupán csak egy mozdulatot kell tennem, megnyomni egy gombot és nyugodtan olvashatom tovább kedvenc regényemet.

Fullánkdíj: 5 fullánk

Az „iparos“ kiadó

A nagy művet az író megírja, aztán a kiadó kiadja vagy nem adja ki, az olvasó pedig egész biztos, hogy nem olvassa el. Hogy miért ? Talán nincs rá pénze, talán nincs is hozzá kedve. Irodalmi életünk kanonizált, kortárs isteneit komoly szaktudással rendelkező kiadók favorizálják, műveiket biztos hogy megjelentetik. Ez az irigylésre méltó helyzet talán az oka a ma élő ember íráskényszerének. Olvasni ugyanis nem akar, vagy nem is tud, nem ismeri azt a boldogságos érzést, amit a könyvek nyújtanak, helyette inkább ő akar az okos és szellemes gondolatok szülője lenni. Számára a könyv, melynek fedelén, belső oldalán esetleg felfedezheti a nevét hőn áhított cél, melynek elérését semmi sem akadályozhatja meg. Ha van rá fedezet, még attól sem riad vissza, hogy un. saját kiadású könyve legyen. Innentől kezdve gőzerővel beindul az amatőr írók szüntelen ostroma a Parnasszusra kerülésért. Pályázatokra vadásznak, gyártják a méltó jelzőt nélkülöző „műveket“, díjakat okleveleket, trófeákat kapnak. Mindenre van kereslet és kínálat a veréb és a lószar vonzása alapján. Ez a álságos világ megegyezik az igazival, csak kissé torzan mutatja be alkotók és alkotások, valamint a befogadók viszonyait. Amikor egy önjelölt irodalmár kezébe veszi regényét, úgy érzi célba ért, és a nyomtatott betű varázsától eltelve elhívatottságot érez arra, hogy másokat oktasson, tehetségeket képezzen, pályáztasson, új géniuszokat fedezzen fel. Mindezt egy kiadó keretei között. Az sem baj, ha mások által adott támogatásból saját írásait jelenteti meg. A mai ember vállalkozik, mindbe belefog, több lábon áll, úgy véli, nem árt ha nem csak az irodalom a szívügye, hanem a könyvkiadás mellett ipari, kereskedelmi és egyéb szolgáltatásokat is nyújt. Igy érkezünk el az iparos kiadóhoz, aki tulajdonképpen nem más mint esetleg kötőgépet üzemeltető, élelmiszer, használtcikk kereskedő, ingatlanforgalmazó, rendszergazda, könyvforgalmazó iparos, aki társaival együtt korlátolt felelősségű társaság tagjaként nagy hetykén űz könyvkiadói tevékenységet is. Nos hát hogy azt milyen szinten műveli arról jobb ha nem értekezünk, de lehet, hogy az egyéb tevékenységeit sem tudja igazán jól ellátni. Kérdés, hogy kerül a csizma az asztalra, akarom mondani a szép és nemes gondolatokat, örömöt hozó mindennapi könyvünk az ócskapiacra való bóvlik közé, két agyonhordott, kinyúlt pulóver, vagy rojtos, foltos nadrágok közé a turiba?

Fullánkdíj kétszeres: 10 fullánk

A ház ahol élünk

Ház a belvárosban van. Valahol. Nem nagy, nem is kicsi, nem szép új, de nem is romos. Törődünk vele. Már aki… Talán csak azok akik úgy érzik a pince kopott falépcsőjétől kezdve, a szép tondach cserepes tetőig minden a saját tulajdonuk, még a repedezett vakolat is. Szorgos hangyaként mindig javítanának, szépítenének rajta valamit. Valakik azonban úgy vélik, ez a fontos tulajdonosi szemlélet csupán a rácsokkal, zárakkal ellátott védelmi sáncok mögött érvényes. Az ajtó túloldalán már semmi sem érdekes, nem kell rá figyelni. A tücsök szemlélet nem engedi láttatni velük, hogy az idő múlása mit tartogat a jó öreg házunk számára. A barlang mélyén vakaródzó, éhes ősembernek még nem voltak fizetni való költségei. A víz nem jutott el vezetéken keresztül a barlangba, kukás autó sem jött reggelente az eldobált mamutcsontokért. Van aki a több millió év elmúltával sem érte el a fejlődés mai szintjét és még mindig azt hiszi a kényelmes élet szolgáltatásai ingyenesek, akárcsak az őskorban. Nem fizet közös költséget. Azt meg már minek!!! Még nála is rosszabb az megátalkodott, irigy, rosszindulatú, földalatti furkálásokon edződött, epétől fröcsögő gonosz, aki a szorgalmasan dolgozó, jó viszonyt ápoló, barátságos dolgozók bolyát szüntelen elpusztítani igyekszik. Szorgalmasan áskálódik, gyalázkodó levelekkel zaklatja a többieket. Mindig pórul jár, förtelmes bűzétől maga is fuldoklik, az utána való tisztítás igen csak sok fáradtsággal jár. Míg vele vesződnek, addig sok hasznos tennivaló vár a holnapra, a jobb jövőre. Így hát semmi sem változik, csak időnként lebben a folyosóra néző konyhaablakokon a függöny, mert hát odabentről mégiscsak jobb titokban szemlélni a társasház mindennapjait.

Fullánkdíj kétszeres: 10 fullánk 

A fancsali cukrász

Ma reggel nem reggeliztem. Nem volt sietős dolgom, nem késtem el sehonnan sem. Kénytelen voltam éhgyomorral útnak indulni, mivel vérvételre voltam hivatalos. A kórház laborja előtt sokan vártak és boldogan adták volna azt a kevéske vért, csak már megszabadulhassanak a idegölő várakozástól. Amikor hazafelé indultam iszonyú éhség tört rám. Az utca túloldalán álló kicsinyke cukrászda felől szálló illatok átcsalogattak a másik oldalra és gyors elhatározással beléptem az üzletbe. Már ismertem a cukrász urat. Jóképű, magas fiatalember boldog, üdvözült mosollyal az arcán valami szalvéta félét szortírozott a pult mögött. Arckifejezéséről láttam a kedves cukrász valahol máshol jár éppen, ott ahol csupa öröm az élet és a tojás, a tejszín is könnyedén alakul át mennyei süteménnyé. De jaj abban a pillanatban, ahogy észlelte hirtelen betolakodó személyemet, megtört a varázs. Mérgesen, sőt bosszúsan tekintett rám. Kelletlenül tudakolta mire van szükségem. Ezen a reggelen én egyáltalán nem nagy kívánsággal hozakodtam elő: sajtos rolót szerettem volna venni. „Nincs“ hangozott a kurta válasz. Gyorsan körülnéztem, ha már itt vagyok és nincs a kedvemre való sós sütemény, akkor mivel csillapíthatnám éhségemet. Döntöttem, kértem egy műanyag dobozba csomagolt gesztenyepürét. Mivel soha sem tudom megállni és régóta tartó szerelem fűz a sötéten ragyogó, kissé kesernyés ízű Rigó Jancsihoz, még egyet az üvegszekrényben sorakozók közül is megkívántam. Aztán még az otthoniakra is gondoltam, némi bűntudattal számukra is csomagoltattam néhány franciakrémest. Bár ne tettem volna. Látva a cukrász úr ábrázatán megjelenő bús őszi fellegeket, rendelés helyett inkább bűnbánóan, gyorsan sarkon fordultam volna. Nagyon megbánthattam az uraságot, amiért megzavartam önfeledt ábrándjai közepette. Fancsali képét még a finom sütemények íze sem tudta feledtetni.

Fullánk díj maximális 5

Könyv, amely szép is meg jó is

Neves írónk az új könyvet sokáig forgatja, szagolgatja, tapogatja, ágyba viszi úgy örül neki. Egyszóval úgy szereti mint egy szép nőt. De jó is lenne, ha valamennyi nyomtatott, okulásunkra, szórakoztatásunkra kiadott könyv megérdemelné ezt a szeretet. Szomorú a kiadók a nagy versenyben nem figyelnek eléggé arra, hogy a szép, érdekes és talán tanulságos gondolatokat miként adják közre, milyen ízléses külsőbe öltöztetik. Sokszor még a nyomtatással is baj van. Nem kívánok senkit sem fullánkra tűzni, ezért nem példálózok. Hogy mégis ez a mai témám arra jó okom van. Találkoztam az igazival. Ő megszólított a könyvesházban, rám kacsintott a polcról és miután elvarázsolt tetszetős külsejével feltárta szűz lapjait már semmi mást sem akartam csak őt, egyedül őt.

Az Osiris Kiadó „ A magyar novella antológiája I-II.“ című, csodaszép, sötétzöld, virágcsokorral díszített borítóban Domokos Mátyás válogatását adja közre a Márai program keretében, a NKA támogatásával. Örömmel vettem tudomásul, hogy még selymes, sötétzöld szalag könyvjelzője is van, amit sok társa nélkülözni kénytelen. Ebben a két kötetben majdnem összes, nagy nevű, híres írónk klasszikus novellái szerepelnek. Számomra legkedvesebbek Jókai, Mikszáth, Bródy, Herczeg, Krúdy, Molnár, Kosztolányi, Karinthy, Hunyady, Kodolányi, Márai, Szerb A., Németh, Örkény, Ottlik, Mándy, Gion írásai. Jó szívvel ajánlom mindenkinek.

Fullánk díj: 0 Mézes kancsó: a maximális 5